inspiráció

Emlékszel még a nyárra, amit a nagymamádnál töltöttél?

Szerintem sok mindenkinek vannak hasonló emlékei a zöld kredencről, a kútból húzott vízről, a keserű kakaóról és a nagyi kertjéről.

Fogadjátok szeretettel Harmath Bea vendégposztját:

“Hétvégén Zalában voltunk, a dédiék egykori otthonában, a “Hegyen”. Az “öregház”, egy része, amiben Apum , meg az öt első unokatestvére felnőtt, még megvan, de már épül-szépül az új ház. Apránként, gondosan, szeretettel, hasonlóra mint az eredeti épület, amit sajnos már nem lehetett felújítani.

Csend van, nyugalom és szépség. Hatalmas terület tartozik a házhoz. Hajnalonta, amikor kimentem gyalogolni, fotózni, azon gondolkoztam, hogy bejárni is sok ezt a földet, nemhogy megművelni.

Lesétáltam az “aljig”, ami a telek végében lévő akácost jelenti,-  öt őzet ugrasztottam meg – és rengeteg emlék jutott az eszembe…
Azok a reggelek, amikor nagyanyánk a konyhában készítette nekünk a kakaót “keserű kakaóporból” és cukorból. A bádog bögréink hangja, ahogy egymáshoz koccantak az asztalon. Na meg a tejeskannáé.

Tejért Juci nénihez jártunk, mert neki voltak tehenei. A kis kannáinkban hordtuk haza a frissen fejt tejet, és nagyon igyekeztünk, hogy ne lögyböljük  ki útközben. Abból a tejből készült a világ legfinomabb aludtteje, a zöld kredenc tetején.

Mama mindig odatette “elaludni” egy csuporban.

Juci néninek volt egy Down-kóros lánya, a Marika, jópár évvel idősebb, mint én. Éreztem, hogy ő más, mint a többiek, de azt is éreztem, hogy nagyon szeret, én meg viszontszerettem.

Az istálló mellett volt egy asztal, mindig felemelt, ráültetett és a hajamat simogatta, fonogatta.

Vízért a kútra jártunk, amihez az erdőn keresztül vezetett egy ösvény. Nagyapám a vállára vetett “csingóra” akasztotta a két vödröt, úgy hordta haza a vizet.
A “Versace” stílusba azt hiszem, már ott beleszerettem, mert magunkra vettünk a Hegyen mindent.

Kitérdelt macinacit’, csíkospöttyösvirágos’ frottír zoknit, mintásat a mintáshoz, színeset a színeshez. Alsót, felsőt egyaránt. Hordunk kitaposott tornacipőt, gumicsizmát, sőt klumpát is, meg nyáron a “mezítlábunkat”.

Egész nap kint voltunk a szabadban.

Esténként olyan koszosan kerültünk elő, hogy mielőtt a nevükön szólítottak volna, lecsutakoltak a lavórban, mert nem tudhatták, kit rejt a koszréteg.
Mi mindig a “nagyszobában” aludtunk, ahol volt egy kis dohszag, mázsás súlyú, tollal töltött paplanok és jóképű kaszáspókok a sarkokban.

De olyan jókat aludtunk ott, hogy csak na. Az óra hangos tiktakolása sem zavart soha, ahogy a kakukkos óra hangja sem.

És a látványa sem, pedig olyan ronda volt, hogy az már majdnem szép volt. Műanyag óraház, formás, Charlie hangú műanyag kakukkal.

A konyhában a zöld kredenc középső zárható rekeszének az illatára a mai napig emlékszem. Abban tartották Nagyanyámék a jó vastag héjú parasztkenyeret.
Az oldalsó fiókban meg a Negró volt. Amit stikában mindig kiettünk onnan. Ahogy a spájzból a “dugibocicsokit” is. Meg a lekvárokat, aszalt gyümölcsöket.
A kertben termő feketeszedret ipari mennyiségben fogyasztottuk, de a szúrós tövisek miatt gyakran úgy néztünk ki a “szederdézsma” után, mintha közelharcot vívtunk volna egy vadmacskával.

Eső után pocsolyák voltak a homokos úton, ami a “Búbig’, a nagyszüleink másik telkéig vezetett.

Mezítláb tapicskoltunk bennük és lelkesen összeszedtük a kis békákat, és még lelkesebben vittük haza őket. A békák kiugráltak a kezünkből, Anyunk meg a bőréből, amikor meglátta a kis “királyfi-jelölteket”.

Nagyszüleink állatokat is tartottak. Voltak kacsák, tyúkok, libák és disznók. Egyszer öt süldő malac jó mókának gondolta, hogy körbeállnak és a kabátom szélét annyifelé húzzák, amennyien vannak. Én igazi hősként a baromfiudvar közepén álló fára másztam fel, és ott “vennyogtam”, míg Apum ki nem mentett onnan.

Egyszer a disznóólban tettem villámlátogatást.

Azért sikerült igen rövidre az ottlétem, mert az ól sarkában fészkelő kotlós sértettem rám támadt.

Ha jól értettem, a felmenőimet szidta. Én meg fejvesztve menekültem.

Majdnem a szó szoros értelmében, mert ahogy szaladtam kifelé, elfelejtettem lehajolni, és a szemöldökfa állított meg. Nagy lendülettel huppantam vissza a szalmára.

Máskor meg addig tébláboltam a kert végében álló kis faházban, míg véletlenül beleültem a moslékos vödörbe. A lábaim térdtől lógtak ki, és a copfjaim végéről is csöpögött a moslék.
Volt egy távoli “szomszéd”, a Pista bácsi, aki mindig egy fekete zakóban járt, negyven fokban is és zsíros szélű kalapban. Állandóan bagó és jófajta házipálinka szagot árasztott maga körül, de nagyon kedves öregember volt, kedves az én kis három éves szívemnek.

Egyik este, amikor Anyum már illatosra fürdetett és rám adta a kiscsibés pizsamát, Pista bácsi tiszteletét tette nálunk. Üddögélt a széken, én meg mindenáron meg akartam fésülni, vagy ahogy akkoriban én mondtam, “séfülni”.

Pista bácsi jó ember volt, hát levette a kalapját. Akkor láttam életemben először kopasz embert. Megállt a a fésű a kezemben és azt hiszem, hang sem hagyta el a számat a csodálkozástól, pedig ilyen igen ritkán esett meg velem.

Nagyanyámék háza annyira az isten háta megett’ volt, hogy a postás sem hozta ki a levelet. El kellett gyalogolni a buszmegállóig. Volt naponta legalább két busz a városba,  ahol a környék házainak postaládái voltak. Kis kulccsal lehetett kinyitni a levélszekrénykét. De szerettük.

A tojásokat kis kosarakba vagy szakajtóba szedtük, a tojásból kikelt pihés kiscsibéket pedig a tenyerünkben melengettük. A kismacskákat, akiket az anyjuk mindig a padláson szült, ezért nem szoktak kézhez, csak nagyon nehezen tudtuk megszelídíteni, de ha sikerült, az hatalmas öröm volt.
A babáinknak a disznóknak szánt korpából és lapúlevélből főztünk ebédet, amit nagyapánknak is rendszeresen meg kellett kóstolnia. Hiába no, “jólelkű lyányok’ voltunk.

Nagyapánk nagyon szerette a vihart. Amikor kitört az égiháború, kitárta a bejárati ajtót és kiült a féltető alá csodálni a villámokat, meg hallgatni a “mennyek hangját”. Minket eközben a frász tört ki, és lapultunk a már emlegetett mázsás súlyú, “tükrös huzatba” bújtatott paplanok alatt.

Ugyanezek a paplanok védtek meg minket a disznóölés hangjaitól. Sajnáltuk mindig a visító állatot. Mondtam is egyszer a böllérnek, a Feri bának’, hogy ha szétszedte a malacot, rakja is össze.

Esténként hallgattuk a kuvik hangját, aki mindig odaszállt a ház melletti nagy fenyőre. A róka rendszeresen megdézsmálta a tyúkállományt, az őz meg bejárt a zöldségesbe csemegézni.
A “csoda almafa”, ami hosszú évekkel ezelőtt kidőlt, úgy döntött, mégis élni akar, és a földön heverő törzséből új ágak-gallyak nőttek és bőségesen terem a mai napig.

A kukoricát és a gesztenyét parázson sütve ettük, a héjában sült krumplit meg kacsazsírral és őrölt paprikával meghintve.
Ahogy nőttünk, kamaszok lettünk, egyre kevésbé érdekelt minket a “Hegy”.

Más lett fontos, más élmények.

Most meg, hogy már nekünk is gyerekeink vannak, megpróbáljuk megmutatni nekik azt a kis világot, amiben annyira jó volt felnőni.

Fotók: Harmath Beáta

Szép napot!

A blog Facebook oldalához ide kattintva csatlakozhatsz.

Ha tetszett a bejegyzés, megköszönöm, ha megosztod másokkal is. Köszönöm, hogy meglátogattál, térj be máskor is, érdekes inspirációkkal, egyszerű receptekkel, könnyen kivitelezhető ötletekkel várlak. ♡

Leave a Reply

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük