Hétköznapi hősök: egy rendhagyó könyvajánló
Velünk élnek. Csendben, nagy csinnadratta nélkül formálják a világot. Nyomot hagynak bennünk, nyomot hagynak a világban: azzal, ahogyan élnek, azzal, amit tesznek, sokszor csak a sok mosollyal, amit adnak. Ők a hétköznapi hősök, a mi példaképeink.
Ilyen embert szeretnék most bemutatni: ő Zeleiné Várhalmi Edit.
Amikor évekkel ezelőtt megismertem, egy kedves, vicces, nyitott csitrinek tűnt- bár már túl volt a kamaszkorán-, akivel jó volt együtt lenni, mindig feldobta a társaság hangulatát. Bár nem gyakorta találkoztunk, jó barátok lettünk: és talán ennek köszönhetően láthattam még éppen megszülető verseit, képeit és a gyűjtéseit.
Edit fotókat készített az Egyeki tájról, emberekről, Egyek értékeiről, régi fotókat is gyűjtött: ezekből a képekből kiállításokat rendeztek a faluban. Járta a falut, gyűjtötte a régi történeteket és könyvet írt Így élt a múlt:Egyeki emlékek 1920-tól 1956-ig címmel. Mindeközben kedvesen kiszolgálta a vásárlókat az Egyeki boltban, majd munkanélküli lett, de nem csüggedt, megírta a könyvét. Ha Egyeken járunk, találkozhatunk vele a helyi pékségben, ahol kiszolgálás közben töretlen jókedvvel mesél erről a nagy kalandról.
Mi szerettél volna lenni gyerekkorodban?
Mint minden gyermek, én is az akartam lenni, mint a szüleim. Na, nem vízszerelő, de csecsemőgondozó, vagy szülésznő, az igen.
Mi volt a kedvenc tantárgyad a suliban?
Az iskolában imádtam a történelmet, habár néhány nyakleves kíséretében nem értett ezzel mindig egyet a tanárom, de azért az évszámokat valóban belém kellett verni. A magyar szintén a kedvencem volt, versmondó versenyeken indultam és faltam a jobbnál jobb könyveket. Meg is lett az eredménye, hiszen magyar érettségin Adyból akkorát hasaltam, hogy csak úgy nyekkentem. A filozófiát egyenesen nekem találták ki, hiszen a matekot teljesen másként értelmeztem, mint bármely matematikus, de a végeredmény mindig stimmelt. A testnevelési órák és a kitartó edzések sem váltak a káromra, jól jött olykor a szégyen a futás, de hasznos fotózásaim során.
Hogyan jött a könyv ötlete?
Hagyományos jellegű, Alföldi típusú házban élek, így igyekszem a stílusának megfelelő bútorokkal körülvenni magam, hogy a külső és a belső harmóniában legyenek egymással. A harmónia nagyon fontos a saját életemben is. A népi bútorok ugyan úgy kellenek a házamba, mit a hagyománytisztelet a lelkemben. Így élek harmóniában a saját bensőmmel és a külvilággal. A bútorok felkutatása fellobbantotta a régi fényképek iránti szenvedélyemet is, majd a régi iratok is érdekelni kezdtek. Ez kinyitott előttem egy olyan világot, amit eddig nem ismertem. Olyan volt ez, mint megtalálni az elveszett világot, Atlantiszt…
A fényképezés szintén régi szenvedélyem és az objektíven át másként látni a körülöttünk lévő világot. A fotóim láttatni engedték nem csak velem, hanem másokkal is, milyen értékeket őriz a mi kis falunk. Egyre több régi és új fényképekből álló kiállítást követelt tőlem a kis közösségem, ahol élek. A kiállításaim hangulata olyannyira magával sodorta az embereket, hogy mesélni kezdték egymásnak a régmúlt emlékeiket, nótára fakadtak, élvezték, hogy egymásra találhatnak öregek és fiatalok. Ekkor értettem meg, mi is jelent az a mondás, miszerint, ha nem ismered a múltad, nem tudod hová visz tovább az utad. Ez ihlette a könyvemet.
Miért kezdtél Egyek múltjával, a régi szokásokkal foglalkozni?
A falunk őslakosainak egy részét 1772 – 1773 évben kitelepítették, hogy a református vallású emberek helyett római katolikusokkal népesítsék be a települést. Ezért hagyományaink egy részét is elveszítettük az elvándorolt emberekkel együtt. Viszont az újonnan érkezők, a saját szokásaikat is magukkal hozták, így összeolvadtak a szokások, amik az idő múlásával teljesen el is tűntek. Nekünk nincsenek szokásaink, minket csak összehordott a szél – mondták mostanság az emberek és én nem nyugodtam bele, kutatni kezdtem.
Hogyan született meg a könyved? Ha jól tudom, felkerested az idős embereket, hogy beszéljenek a múltról. Hogyan fogadták az idősek, amikor a múltról faggattad őket?
Főleg 80 – 90 éves embereket kerestem fel, hogy meséljenek nekem a régmúltról és ők örömmel tették, hiszen lemondtak már ők arról, hogy valaha valakit érdekelni fog az ő fiatalkoruk, ám mégis akad valaki, aki tovább adja a tapasztalataikat.
Megszületett a könyv a fotókból, és az emberek emlékeiből. A fogantatásától, a születésig ugyan nehéz volt az út, hiszen akadtak problémák, például hazug, becstelen kiadóval hozott először össze a sors, majd anyagilag próbáltak csőbe húzni, de végül sokak örömére felsírt a kicsike. Első lépései sem voltak zökkenőmentesek, mert megvádolt egy tanárnő, hogy ez nem az én gyermekem, de később belátta, nem volt igaza.
Az idősek örültek, hogy nyomtatásban láthatják fiatalkori önmagukat, az új generáció pedig rácsodálkozott, mégiscsak érték van a falunkban, és nem kell feltétlenül megenni az időseket.
Ezt hogy érted?
Egy indián faluban éhség tört ki, ami hosszan – hosszan elhúzódott. A fiatalok arra döntöttek, hogy megeszik szépen lassan az időseket, hiszen nekik már nem sok hasznukat veszik. Így is tettek. Évek alatt megettek minden öreget, de az idő vasfoga is dolgozott közben. Összedőltek a házak, nem maradt senki, akitől megtanulhatták volna, hogyan kell házat építeni. Kétségbe esve próbálkoztak, de mind összedőlt, a munka során. Egy fiatal indián az utolsó percen előállott a tanács előtt, hogy ő elrejtette a nagyapját, ha akarják, az öreg megmutatja nekik a házépítés titkát. … – itt a tanulság.
Mit szóltak Egyeken a könyvhöz?
A könyvem nem várt sikert aratott. A faluban nagyon sokan vásároltak belőle, de Amerikába, Svájcba, Franciaországba, sőt még Ausztráliába is kerültek ki könyveim.
Kiktől kaptál támogatást, segítséget?
A könyvem másfél év kemény munkájával született meg és sok kedves mesélő kedvű ember segítségével. Köszönettel tartozom többek között édesanyámnak, Várhalmi Zoltánnénak, Katona Pálnénak, Major Mátyásnénak, Zsibók Józsefnének, Deli Imrénének, Nagy Rudolfnak, Nagy Józsefnek, Budai Ferencnek, Szilágyi Dánielnének, Balla Ignácnak és Balla Ignácnénak, Dér Bélának és sajnos az időközben elhunyt Kovács Andrásnénak és Varga Andrásnénak. Hála illeti még mindazokat, akik fényképekkel segítették a könyvem illusztrációit.
Anyagi segítséget senkitől sem kértem a könyvemhez, pedig munkanélküliként, segélyből éltem a könyv írásakor. Csak a férjem fizetésére és az elcsent konyhapénzből gazdálkodhattam. Nem töltöttem haszontalanul az otthon töltött időmet, hiszen az írás minden percét élveztem.
Mesélj egy kedves sztorit, mely a gyűjtés/könyv készítése alatt esett meg veled!
Mosolyt hoz még mindig az arcomra, mikor egy gyűjtési napom eszembe jut. Krémest vittem egy idős néninek, hogy így fejezzem ki hálámat, amiért mesél. A süteményt a kerékpár kosarába tettem a mappáim mellé, ám mire odaértem, a súlyos dosszié kinyomta a szuszt a sütiből. Mivel így már nem adhattam oda, a szomszédjában lévő kutyának bedobtam a sütiket. Épp az ebre esett a nyalánkság. Másnap az öreg mama meséli nekem, hogy képzeljem el, valami pimasz kölyök krémessel dobálta meg Betyárt, a szomszéd kutyáját, az meg átbújt hozzám és a hátsó konyha küszöbére tette le a sütit.
Ha jól tudom, sikeresen részt vettél egy, a Néprajzi Múzeum által kiírt pályázaton.
Igen, a könyvemet Budapesten a Néprajzi Múzeum adattárába elhelyezték, miután az általuk kiírt Tradíció néprajzi gyűjtőpályázaton jó helyezést értem el.
Mik a terveid, lesz-e folytatás?
Sokan biztatnak, hogy folytassam, mert szeretnék megismerni a kor folytatását, az 1956 utáni időket is. Nem tervezem, hogy írok róla, nagyon rizikós időszakok ezek, még nem merek hozzányúlni.
Mit üzensz a blog olvasóinak?
…Nem az számít, hogy ki vagy és honnan jöttél, hanem az, hogy hová tartasz…
…Egy fecske nem csinál nyarat, ezért írjon bárki bátran, ha mondanivalója van, legfeljebb elküldik melegebb éghajlatra…
Szép napot!
A blog Facebook oldalához ide kattintva csatlakozhatsz.Ha tetszett a bejegyzés, megköszönöm, ha megosztod másokkal is. Köszönöm, hogy meglátogattál, térj be máskor is, érdekes inspirációkkal, egyszerű receptekkel, könnyen kivitelezhető ötletekkel várlak. ♡