Mézeskalács házikók a Patóhegyen: varázslatos borházfalu a Zalai dombságon

Mesebeli helyek márpedig léteznek.

Az őszi szünetben határoztuk el, hogy megnézzük az ország nyugati szegletét, nagyokat kirándulunk majd az Őrségben a gyerekekkel. El is kezdtünk szállást keresni, amikor rátaláltunk a Göcsej és az Őrség lábánál egy kis borházfalura 6 mézeskalács házikóval: azonnal beleszerettünk  és nem volt kérdés, hogy itt lesz a szállásunk.

A sokórás út után a hegytetőn felbukkanó házikók tényleg meseszerűek voltak: a takaros kis színes lakok csinosan sorakoztak a szőlővidéken.

Mi a Macskásházat választottuk, a zöld ablakú, zöld zsalugáteres házikóban óriási, zöld cserépkályha melege fogadott minket, mikor késő délután a házikókhoz értünk. Ez a lágy, simogató melegség barátságosan szétáradt a szobában. A kedves berendezéstől és a finoman illatozó ágyneműtől azonnal otthon éreztük magunkat.

Mielőtt azonban teljesen bekuckóztunk volna, muszáj volt sétálnunk egyet az erdővel körülvett dűlőkön, és rácsodálkoznunk a gyönyörű tavacskára és a pihenőkertre.

A gyerekek nagy örömére cicák is csatlakoztak hozzánk,  akik a simogatás mellett egy kis eledelt is kaptak a gyerekektől.

A vacsoránál, amit helyben, a grillházban fogyasztottunk, azt is megtudtuk Sándortól, a tulajdonostól, hogy a Macskaház neve onnan ered, hogy a ezt pincét egy öreg bácsitól vásárolták, akinek sok macskája volt itt, és amikor a szőlőhegyre jött dolgozni, akkor etette őket.

Mert a helyiek dolgozni jártak korábban a Patóhegyre, aztán sokan kiöregedtek, és sok,  gazzal körülvett, elhanyagolt pince állt itt akkoriban, amikor Sándorék megvették az első pincét: saját maguknak, hogy a csodálatos tájon pihenjék ki magukat.

Annyira beleszerettek, hogy újabb pincéket vettek és újítottak fel: először csak a család és a vendégségbe érkező barátok számára, majd gondoltak egy nagyot, és 2010-ben – 5 évnyi felújítás után – megnyitották a borházfalu apartmanjait.

A vacsorára kapott patóhegyi prósza mellé kóstolhattunk helyi bort, pálinkát, közben pedig az eget pásztáztuk: úgy volt tele az ég csillagokkal, amilyet városban sohasem látni.

Másnap reggel annyira jó volt a gyönyörű napsütésben a kerti hintaágyban ejtőzni, Máté fel- és leszaladt a dombtetőn, felfedeztünk egy őzet is, és a gyerekek megkeresték az aranyhalakat a tóban.

Ismét mellénk szegődtek a cicák, egészen addig, amíg meg nem jelent Bukfenc, a patóhegyi „pamacs”, akivel Máté életreszóló barátságot kötött.

Mi sokat kirándultunk a környékre: megnéztük az Őrség nevezetességeit, és sétáltunk a dombokon, de lehetett volna fürdőzni Kehidán, Zalakaroson, Lentiben, Zalaegerszegen. Sőt, Ausztria és Szlovénia sincs túl messze. De a 3 napba ezek most nem fértek bele.

Azt mindenképpen elhatároztuk, hogy visszajövünk még, és sok-sok időt töltünk majd a Patóhegyen, távol a világ zajától, hogy csak úgy legyünk a friss levegőn, sétáljunk, focizzunk, grillezzünk és rácsodálkozzunk a természet és az élet gyönyörűségeire.

Szép napot!

A bejegyzés saját fotókat tartalmaz. Ha tetszett a bejegyzés, megköszönöm, ha megosztod másokkal is. Köszönöm, hogy meglátogattál, térj be máskor is, érdekes inspirációkkal, egyszerű receptekkel, könnyen kivitelezhető ötletekkel várlak. ♡

A blog Facebook oldalához ide kattintva csatlakozhatsz.